SP

SP, alias Éder Krisztián a tipikus példája annak amitől rendszerint elszörnyedek. Mixelt hang, értelmetlen szöveg, botrányos tánclépések és összekuszált video klippek. Tehát mondhatnánk, hogy a pasas tehetsége egyenlő a nullával. Csak annyi probléma van, hogy fogalmam sincs hogy, de a dalai valahogy olyan fülbemászóak és egy idő után észre sem veszed, de már "Partyarcolsz". Amikor először hallottam erről az SP-ről, nyugodtan feküdtem az ágyon és bambultam a VIVÁ-t. Jött ez a "Kép maradsz" című száma, amin meghaltam a röhögéstől a szánalmas táncát látva. Nem is érdekelt. Aztán eltelt egy jó idő, miközben jöttek a semmit mondóbbnál semmitmondóbb számai, amiket már az első öt másodperc után nem volt kedvem tovább hallgatni. De olyan nyár közepén megjelent ez a "Partyarc", először jót röhögtünk rajta, de valahogy annyira fülbemászó volt a dallam és a szöveg is, hogy önkénytelenül dúdolni kezdtük: "Csi-csinálj amit akarsz, pa-pa-partyarc, de ne az igazival, de ne az igazival...". Elég érdekes volt. Na, mindegy. Aztán valahogy rám jött, hogy ezt hallgassam, ekkor találtam meg azt a másik a "Ne add fel!"-t. Na, az a másik, ami piszkosul képes benne maradni az emberben. Néha már olyan érzésem van ettől az SP gyerektől, mintha elcsórta volna a Family Frostos fagyiskocsi dalikáját, amit mindenki megjegyez, csak fogalma sincs honnan. De ez azért vicces. A legjobb, hogy most is "Partyarc"-ot hallgatok és éneklek.
"Héé, csajsziii, péntek éjjel a partybomba..."